Így két és fél hónap kihagyás után úgy érzem, most már ideje billentyűzetet ragadnom és újra tartalmat gyártanom nektek. Jó pár gondolat felgyülemlett bennem az utóbbi hetekben, amit szívesen megosztanék, de kezdjük talán azzal, ami miatt kényszer pihenőre kellett mennem. Hamarosan apa leszek! És igaz ez az időszak az anyának iszonyatosan megterhelő, de az igazi áldozatokról ritkán esik szó...Ne röhögjetek, tényleg fárasztó. Nekem kell kutyát sétáltatnom, meg minden. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Úgy gondoltam, hogy ennek a csodálatos élménynek az apropóján írok egy három részes bejegyzés sorozatot arról, hogy milyen érzés nekem családot alapítani. És igaz még egy éve sincs, hogy megházasodtam, mivel szeretek mindent agyon-analizálni, ami velem történik, van bőven miről írnom.

Az az igazság, hogy nem volt könnyű számomra megházasodni, és az az érzésem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, habár erről nem szeretünk beszélni...

Tudjátok mit? Bassza meg, nem fogok megint negatívkodni. Kurva jó dolog megházasodni, és egyáltalán nem olyan nehéz. Tény, hogy ha odakerül az ember, akkor beleáll a frász, hogy tényleg ezt akarja-e, és ezzel is tartozom az igazságnak, de bármennyire is imádok az emberiség nagy sötét igazságainak prófétájaként pózolni, a házasság nem ilyen...bármennyire is imádnak MÁSOK a házasság sötét igazságának prófétájaként pózolni.
Egyszer megkérdezte valaki tőlem, hogy milyen érzés házas embernek lenni, amire azt válaszoltam, hogy felszabadító. Tudjátok mit mondott erre? Azt, hogy "Hát, ezt sem hallottam még". Na ez az általános vélekedés róla, ami például nagyon jó, minőségi vicceket is ki tudott termelni. Mondok is egyet nektek: A házasság, olyan mint a börtön...különbség csak az, hogy a börtönben legalább van szex. Jó mi? Aki röhögött, az szégyellje magát...Mondjuk ez tényleg vicces...Höhö...

Tehát akármennyire is szeretnétek, nem fogom a 3 követőm által generált fojtogató elvárást kielégíteni azzal, hogy a házasságot lehúzom, helyette csak simán elmesélem, hogy milyen élmény volt, amiben azért ki fogok térni arra is, hogy a pre-esküvői pánikot hogy győztem le. Látjátok, lehet velem tárgyalni.

Szóval én is, mint sokan mások, kislány korom óta arról álmodtam, hogy egyszer megtalálom az igaz szerelmet, és életre szóló kapcsolatunkat a házassággal fogjuk megkoronázni. Mindig is hős szerelmes típus voltam, 12 éves koromtól kezdve állandóan volt egy aktuális nagy plátói szerelmem, akivel két nap után az oltár előtt állást vizionáltam kézen fogva naplementébe való rohanással egybekötve, miközben a háttérben az Aladin "Vár egy új élmény" című örök klasszikusa szól.

Amikor összejöttem a leendő feleségemmel, akit most hívjunk mondjuk Szilvinek (mivel hogy ez a neve), vele sem volt másképp. Viszont bármennyire is tombolt bennem a szerelem, a szüleim racionálisnak és felelősségteljesnek neveltek, ami olykor-olykor azért megcsillantja magát, ezért nem rohantam vele Vegas-ba a második randin. Tudom, egy sztori a részegen megházasodásról sokkal érdekesebb, mint az elmélyült kapcsolatról és az átgondolt döntésekről...

Ma este a Jerrrryyyyy Springer Show-ban: Két ember...Akik 4 év után összeköltöznek...Majd szinte a semmiből egyszer csak összeházasodnak...És amikor már azt hinnénk, hogy a féktelen party faktor már teljesen kimaxolódott...Vállalnak eeeeeeeegy GYEREKEEEEEEEET!!!!!!....JERRY! JERRY! JERRY!

Ütős mi? Na mindegy. Szóval, ahogy Jerry is mondta, 4 év után költöztünk össze, amikor lediplomáztam és dolgozni kezdtem, és az volt a tervem, hogy némi együtt élés után megkérem a kezét. Ebből nem akartam engedni praktikussági okokból. Azért mégis csak más heti kétszer együtt aludni, mint együtt élni, nem? Hát ki tudja mi derül ki? Még az is lehet, hogy valójában a nők nem rózsaszirmokat meg szivárványt kakálnak...Biztosra kellett mennem. De hál Istennek a legrosszabb félelmem nem igazolódott be, és mellesleg nagyon jól megvoltunk, szóval nyugodtan vághattam bele a házasságba.
Utólag belegondolva viszont tény, hogy az összeköltözés inkább változtatta meg az életemet, mint a házasság. Még fiatalon sem könnyű összecsiszolódni, emiatt akadtak azért fogkrém tubus összenyomás szintű viták, de szerencsére ezeken a kezdeti nehézségeken is átlendültünk.

Biztos voltam benne, hogy Szilvivel szeretném az életemet leélni, mert soha nem voltam még olyan boldog, mint vele, és ez 6 év után is így van (Úr Isten, olyan sok? Nem gondolkoztál még, hogy könyvet írjál a tapasztalataidról?), de azért úgy éreztem, hogy az esküvőnek súlya van. Bármennyire is elinflálódott mostanában a házasság fogalma, nekem akkor is sokat jelentett, és ahogy oda került a sor, hogy megkérjem a kezét, férfiasan bevallom, berezeltem.
Jól akartam dönteni, mert életre szólónak gondolom a házasságot (ez is így van kislány korom óta), és féltem attól, hogy pár év múlva minden elromlik és elválunk, mint sokan mások. Elválni meg olyan mainstream, semmi kedvem sem volt ezt a statisztikát erősíteni.

Mi majd fenekestül felforgatjuk a világot, és ezt kapjátok ki...Boldogan élünk, amíííííííííg meg nem HALUUUUUNK!!!.JERRY! JERRY! JERRY!

Jó, befejeztem. Ott tartottam, hogy egy kicsit berezeltem. Annyira mondjuk azért nem, mert a lelkem mélyén éreztem, hogy ez a jó döntés, de mégis ott volt bennem a félsz. Viszont, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, szerencsére túllendültem rajta, és belevágtam. Hogy mi segített ezen? Három gondolat volt, ami megnyugtatott abban, hogy jól döntöttem. Az egyiket a bátyám mondta, a másikat az anyukám, a harmadikra pedig magamtól jöttem rá (de lehet, hogy az egyik Jerry Springer Show-ban hallottam, már nem tudom).

Amikor a bátyámnak meséltem, hogy ezen parázok, akkor azt mondta, hogy a két lehetőség közül, hogy elveszem-e Szilvit vagy nem, mindkettő jó döntés. Nincs olyan, hogy "Helyes" döntés. Egyszerűen meg kell hozni azt, amit az ember a lelke mélyén jónak gondol, viszont utána nem vissza nézni, hogy "mi lett volna, ha...", hanem megpróbálni a meghozott döntésből a legtöbbet kihozni, jelen esetben a házasságból. Ez szerintem szép gondolat, és az élet minden területén jól alkalmazható.
A másik gondolatot anyukám mondta a válástól való félelemre. Azt mondta, hogy elképzelhető, hogy ez lesz a vége, de ezen fölösleges most aggódni, mert a válásnak ezerféle oka lehet majd. Most belegondolni persze, hogy borzalmas, mert most szeretem a feleségemet és a legrosszabb dolognak tűnik, de a válást nyilván megfogja valami előzni, ami miatt az fog majd a jó döntésnek tűnni. És amúgy is, ha arra kerül a sor, jól is lehet kezelni (tudom, aranyos a naivságom, úgyis Jerry-nél végzem). Viszont annál nincs sok rosszabb, mint egy rossz házasságban élni.
Ez nem egy feltétlen vidám gondolat, de hát Istenem, ez is benne van a pakliban. Tehetünk úgy, mintha semmi esélye nem lenne valaminek, de az attól való félelem ugyanúgy ott marad. Érdemesebb inkább beismerni a lehetőséget, és kicsit ízlelgetni a dolgot, elképzelni, hogy bekövetkezik, és akkor az ember rájön, hogy igazából nem olyan szörnyű. Ez nyilván nem mindig könnyű, de ennél a konkrét esetnél nekem segített.

A harmadik gondolat nekem akkor jött, amikor azon gondolkoztam, hogy vajon Szilvi-e az Igazi, őt rendelte-e nekem a sors. Rájöttem, hogy egyáltalán nem. Nincs ilyen, hogy Igazi, meg nincs sors által nekem teremtett pár sem. Szerintem az az Igazi, akinél te úgy döntesz, hogy ő az Igazi, és ez egy kicsit összecseng azzal amit a bátyám mondott. Az ember szerelmes lesz, és kialakít egy olyan kapcsolatot, amin érdemes dolgozni, és amibe érdemes energiát fektetni. Az évek során rájöttem, hogy én a feleségemmel egy olyan kapcsolatot tudtam kialakítani, aminek az alapjai nagyon stabilak, és bármennyire összeveszhetünk, mindig megbeszéljük és megoldjuk. Volt már pár olyan konfliktusunk, ami sok kapcsolat végét jelentette volna, de mind a ketten úgy állunk egymáshoz, hogy javítsuk, ami elromlott, és ne kidobjuk, és egy ilyen kapcsolat az egyik legnagyobb ajándék az életben. És a csodálatos az, hogy ehhez nem sors kell, nem szerencse, csak egyszerűen munka...de abból sok. Pont, ahogy Lenin apánk is mondta.

Nem tudom, hogy ezek a gondolatok mennyire klisések vagy hétköznapiak. Simán lehet, hogy ezekkel csak én szembesültem, és ezek a gondolatok másnak kapásból jönnek, de nekem senki nem mondta el, hogy hogyan kell a házassághoz viszonyulni egy olyan világban, ahol 50-70 százalékosak a válási ráták (Magyarország 67%-al a harmadik helyen áll...még egy fasza lista, amiben élen járunk). Emiatt ezekre szükségem volt, hogy nyugodt szívvel bele tudjak vágni. Ha ti nem ilyenek vagytok, akkor szerencsétek van, és elnézést kérek, hogy pocsékoltam az időtöket. Viszont hátha van köztetek olyan, akinek csak nyomasztó házasság ellenes vicceket sütögető ismerősei vannak, és emiatt teljes hitét vesztette az intézményben...Höhö...a börtönös vicc még mindig jó...

Úgy kezdtem ezt a bejegyzést, hogy milyen nehéz megházasodni, és tényleg azt hittem, hogy most is a világ nagy sötét igazságait fogom megfejteni, amiről senki sem beszél, de a helyzet az, hogy nem nehéz megházasodni. Csak el kell engedni azt az ideált, hogy létezik egy tökéletes pár odakint, akivel örökké boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatunk lesz semmi veszekedéssel, de a kettő együtt nem megy. Veszekedés mindig lesz, két dolgot kell betartani szerintem: megbocsátani és felejteni.

Végezetül elmesélek egy történetet, ami az eddigi házas életem legjobb pillanata volt. Amikor az esküvő utáni nap felébredtem, vártam, hogy jöjjön a pánik, hogy "Úristen, megházasodtam, soha nem randizhatok többet". De bárhogy vártam ez a gondolat nem jött, helyette pont az ellenkezője hangzott el a fejemben: "Hála Istennek, soha többet nem kell randiznom". Olyan hihetetlen felszabadító érzést éreztem, amit még soha. Mindig is utáltam randizást, meg az egész, kapcsolat előtti játszadozást, borzalmasan rossz voltam benne. Rájöttem, hogy a lelkem mélyén én mindig is egy stabil szeretetteljes kapcsolatra vágytam, és az esküvővel úgy éreztem, hogy ezt örökre megkaptam. Kész, vége, emiatt már nem kell aggódnom.

Remélem tetszett az írásom. Ha bármi megjegyzésetek van, írjatok nyugodtan, és ne feledkezzetek meg visszajönni a sorozat következő részére, amiben arról fogok írni hooooooooooogy...Milyen élményekkel jár KUTYÁT TARTANIIIIIIIII!!!!

JERRY! JERRY! JERRY! JERRY! JERRY! JERRY!