Nem fogok kertelni. Két hónapja meghalt édesapám. Nem könnyű ezt így leírni, de nem szeretek rá más szót használni...egyik sem igaz. Nem ment el, és nem is vesztettem el. Sőt, épp az ellenkezője történt, de erről még nincs erőm beszélni. Elképzelhető, hogy fogok majd írni egy bejegyzést, amiben többet beszélek erről a tragikusan összetett élményről, de ahhoz még időre van szükségem. Miért összetett? Mert most sem tudtam elmenekülni magam elől (szerencsére), és folyamatosan figyeltem magam napról-napra, hogy miken megyek keresztül érzelmileg, és bevallom, sok mindenre álmomban sem gondoltam volna. Ezen élményekről szeretnék mesélni, ugyanis valamiért arra sem vagyok képes, hogy bármi másról írjak, amíg az utóbbi két hónapnak legalább egy részét meg nem osztottam volna veletek, és ezek olyan élmények, melyek elmeséléséhez nem kell túl mélyre mennem, és nem kell őszintébbnek lennem, mint amire most képes vagyok.
Az ember egy ilyen helyzetben a miérteket keresi. Miért történt ez? Miért pont most? Miért épp vele? Válaszokat akarunk, hogy az értelmetlen értelmet nyerhessen, hiszen azt gondoljuk, hogy így talán könnyebb elfogadni ezt a tragédiát. És a helyzet az, hogy ez így is van.
Viszont amire fontos rájönni, hogy a miértre jövő válasz nagyon sokféle testet ölthet. Az ok lehet tisztán materiális jellegű, lehet lelki eredetű, de az ok mögött spirituális erők is meghúzódhatnak. Nekünk kell megtalálnunk, hogy mi az a gondolat, ami megnyugvást ad. Viszont meg KELL találnunk, enélkül nincs lezárás. És ez nem azt jelenti, hogy megkeressük azt az okot, ami a legpozitívabb (már, ha egy ilyen helyzetben a pozitív szó értelmezhető) vagy legkényelmesebb, hanem ami a legigazabb. Ezzel nem mindig kellemes szembe nézni, de a lelkünk mélyén érezni fogjuk, hogy mi az igazság.
A miért az objektivek és szubjektívek keveréke lesz. Tudjuk a tényeket, körülményeket és vannak a mi feltételezéseink, megérzéseink és hitbéli meggyőződéseink. Ezek fogják kiadni az okot, ami lehet vélt vagy valós, de ez nem is lényeges kérdés. A fontos, hogy mi igaznak érezzük, mert ha igaznak érezzük, akkor nem tudunk vele vitatkozni, és kénytelenek leszünk előbb-utóbb bele törődni, ami végül a gyógyulásunkat fogja eredményezni.
Én buddhista vagyok. Ebből következően mélyen hiszek a karmában, vagyis abban, hogy a világon minden történés ok-okozati viszonyban áll valamilyen múltbéli történéssel, történésekkel. Miután meghallottam apám halálhírét, folyamatosan azt vártam, hogy mikor fog elönteni a maró bűntudat. Biztos voltam benne, hogy jönni fognak a "MI lett volna, ha..." kezdetű kérdések, melyek közül egyre sem tudok választ adni, vagy ha lett volna válasz, annak a ténye elviselhetetlenül fájt volna. De bárhogy vártam, csak nem jött.
Miközben annó olvastam a különböző buddhista tanításokról, meditáltam és éreztem, hogy milyen jótékony hatással van a hétköznapi életemre, akkor azt gondoltam, hogy "Persze, ez tök jól működik akkor, amikor azt kell feldolgozni, hogy elkapták előlem az utolsó girellát a Fornettinél, de majd ha valódi tragédia történik az életemben, akkor úgy is borulni fog az egész. Én is nyomorultul, magzatpózba kuporodva fogok vergődni, mint minden normális ember". Én lepődtem meg a legjobban, amikor láttam, hogy nem így van.
Mivel onnantól, hogy sikerült mélységesen azonosulnom ezekkel a gondolatokkal, már nem tudtam a világra úgy szemlélni, mint előtte. Hiába jöttek volna olyan gondolatok, hogy én vagyok a hibás, mit kellett volna tennem, hogy ne történjen meg, mindegyik csirájában fojtódott el. Ugyanis tudtam, hogy nem én vagyok a hibás, bármennyire is jól esett volna magamat okolni. Tudtam, hogy nem tehettem volna semmit máshogy, mert nem tettem semmit máshogy. Mindent úgy tettem, ahogy akkor tenni tudtam. Ok, okozat.
Ez volt az egyik dolog, amit el akartam mesélni, mert ez sokat segített azon, hogy átlendüljek a nehezebb időszakaimon. De ez viszonylag kézenfekvő, igaz? Hát mire való a vallás, ha nem arra, hogy segítsen elfogadni a világot, amiben élünk? De nem csak innen jött segítség, hanem egy másik, meglepőbb helyről. A filmekből.
Mondanom sem kell, elég morbid élmény, amikor pár órával édesapád halála után egyszer csak eszedbe jut az Amerikai szépség vagy David Bowie Blackstar című száma és a hozzá tartozó klip. Viszont amennyire morbid az élmény, annyira katartikus is. Olyan ez, mint a memória játék. Tudjátok, amikor fordítgatod a lapokat és egyszer csak rájössz, hogy "Jé, ezt már láttam valamelyik sorban!". Ez történt itt is. A tudatalattim próbálta feldolgozni a történteket, és egyszer csak elkezdte a feldobálni azokat a filmeket, amelyek valamilyen szempontból hasonlítottak arra, ami történt. Viszont a csodálatos az egészben az, hogy filmekben tudod, hogy mi előzi meg az adott jelenetet, és tudod ,hogy mi miatt történt az. Felmerül a kérdés tehát: Elképzelhető, hogy nem csak a jelenet hasonlít a történtekre, hanem a jelenetet kiváltó okok is?
Elképzelhető, hogy nem. Az is lehet, hogy igen. Az is lehet, hogy csak bizonyos részei. Bárhogy is van, gondolatot ébreszt, analizálásra késztet, ami valamilyen személyes igazságot szül, az igazság pedig gyógyulást. Ok...okozat...
Ekkor jöttem rá, hogy az ember miért gyárt és fogyaszt kultúrát, miért nézünk filmeket, miért olvasunk könyveket és miért megyünk el múzeumba. Mert nem csak leírja a körülöttünk lévő világot, szemléletet és gondolatokat ad át, hanem mikor igazán szükségünk van rá, kérlelhetetlenül feljönnek a tudatunk mélyéből, beledörgölik az arcunkat a valóság mocskába, hogy aztán szépen megtörölgessenek és hátba veregetve utunkra bocsássanak minket. Ők pedig vissza másznak a mélybe és várják a következő alkalmat, amikor segítségünkre siethetnek.
