Mielőtt részletesebben kifejteném, hogy mit is rejt a cím, szólnék pár szót az új rovatomról, a Gyóntatófülkéről. Az alap ötlet az volt, hogy itt osztanám meg veletek a szégyenletes vagy kínos történeteimet, azokat a fajtákat, amit az ember a haverjainak is csak jó pár sör után mond el. Aztán arra gondoltam, hogy ez akár egy közösségi platform is lehetne, ahol mindenki megoszthatja a kis féltve őrzött szégyenfoltjait. Mostanában minden a megosztás irányába megy, viszont azt látom, hogy személyesebb dolgokhoz még nem divat így hozzáállni, pedig látjuk, hogy mekkora építő hatása van. Szerintem, ahogy fejlődnek a különböző szolgáltatások a tapasztalat megosztás és vélemény nyilvánítás miatt, úgy fejlődne az emberi kollektív psziché és erkölcs is, ha személyes élményeink is közkincsé válnának. Szóval megpróbálok ennek az ideának itt egy esélyt adni, amihez már találtam egy hangzatos nevet is: Shame Sharing. Jó mi? Szóval bárki, aki gyakorolni szeretné a Shame Sharing csodálatos művészetét, az írjon egy levelet a pszichoagymenes@gmail.com címre "Gyóntatófülke" tárggyal, amiben elmeséli a megosztásra érdemesnek talált történetét, legyen az vicces, elgondolkodtató vagy akár drámai. Nincs tabu és mindent anonim fogok kirakni ide (kivéve, ha a beküldő mást nem óhajt). Őszintén remélem hogy idővel jönni fognak levelek, és nem egyedül fogok ide írogatni, de ha így lesz, az sem baj. Mindenesetre kezdem a sort az alábbi aranyos kis gyerekkori történettel.

2002-t írunk, 12 éves vagyok, Miskolcon élek és tombol az első Való Világ széria, aminek nézéstét már önmagában nehezen szoktam felvállalni, de sajnos igen, néztem. Amikor írás közben utána néztem az évszámnak, bevallom, kicsit korábbi dátumban reménykedtem, de nem baj, most gyónunk...Minél cikibb, annál jobb! Sőt, most megragadom az alkalmat, és elmondom, hogy még Barátok köztöt is néztem....méghozzá jó...sok...éven át. Álszent egy rohadék vagyok mi? Osztom az észt a kulturáltságról, miközben 15 éve épp hogy csak nem adományoztam pénzt Esmeralda szemműtétére. De büszkén vállalom, ilyen korszakom is volt. Viszont mentségemre legyen mondva, hogy 2002-ben egy miskolci általános iskola nem éppen számított a kultúra fellegvárának.

A következő dolgokról lehetett diskurzust folytatni:

1. Való Világ, azon belül is: Oki hányat fingott az adott epizódban, illetve hogy Majkából rapper lesz-e vagy sem. Ja bocsánat, még tartalmas vitát lehetett folytatni arról is, hogy Való Világot nézel-e vagy Big Brother-t. Én büszkén jelentem, hogy abszolút kurzusok fölöttiséget képviseltem, ugyanis mindkettőt néztem, továbbá volt Big Brother Greatest Hits CD-m (rajta bentlakók aranyköpéseivel technó alapon), és Dopeman Országház fantomja című albuma is megvolt rajta a Való Világ Rap-el.
2. A szüleid (és ebből következően nyilván te is) Fideszesek-e vagy MSZP-sek? A Fidesz ellen emlékszem a mindent eldöntő érv az volt, hogy milyen gáz, hogy Orbán Viktornak a gyereke dobja be a szavazó lapot. És ha bele gondoltok, tök jogos. Hogy bízzuk valakire az ország irányítását, akinek ennyi sem megy a 4 éves kislánya segítsége nélkül? MSZP ellen nem emlékszem ekkora ütő kártyára. Nyilván ezért nyertek.
3. Miben sántikál Magdi anyus?

Szóval büszkén néztem a Való Világot általában két Star Wars maraton és levegő fénykardozás között együtt sírva és nevetve a bentlakókkal. Így teltek a hónapok egészen a várva várt döntőig. Tisztán emlékszem, hogy nagymamámnál voltunk elég sokan, és igaz ténylegesen senki nem nézte, de azért háttér zajnak be volt kapcsolva, hogy két kaszinó tojás közt azért lecsekkolhassuk az állást biztos, ami biztos.
Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha szavaznék én is? Már volt mobil telefonom, de biztos voltam benne, hogy anyukám nem abba hitbe töltötte fel havonta a kártyámat, hogy VV bentlakókra szavazzak, ezért nyilván nem híreszteltem a dolgot. Ez a kis 190 forintos luxus kiadás az én titkom volt. Így hát nagy büszkén beütöttem a képernyőképen lévő számot és elküldtem a becses kis szavazatomat. Ha jól emlékszem, ráadásul Okira, nyilván a leghitványabbra mind közül. Már nem tudom miért, gondolom őt legalább viccesnek tartottam. Mit tudtam én akkor a humorról? A South Park-ot is csak a káromkodás miatt néztem.

Nagyon izgatott lettem, amikor elküldtem a szavazatomat. Úgy éreztem, hogy valaminek a részesévé váltam, és annak tudatában hagytam ott a TV-t, hogy még ha szegény Oki veszít is, én legalább tettem valamit. Aztán valami mást is éreztem. Szépen lassan a tudatalattimból elkezdett felgyűrűzni az empátia számon kérő démona. Nem volt ez így jó. Mi lesz a többi villa lakóval? Nekik nem jár szavazat? Ugyanúgy küzdöttek becsülettel, és várják azt az egy szavazatot, ami majd a győzelemhez segíti őket. Ez így nem maradhat, Tomika mindenkinek segít.
Tudjátok már pontosan, hogy mi történt ez után ugye?...Igen, jól sejtitek...a másik kettő versenyzőre is elküldtem egy szavazatot. Végül csak sikerült egy hasonlóan értelmetlen ügynek pénzt adományoznom, mint Esmeralda szemműtéte. És nagyon boldog voltam tőle. Hirtelen helyre állt a világ rendje, ugyanis mindenkinek jár szavazat! Marx és Engels is valami ilyesmire gondolhatott, amikor megírták a Kommunista kiáltványt.

Kínosan sok időbe telt, mire leesett, hogy ennek így igazából a semminél is kevesebb értelme nem volt. Már nem tudom mennyi idő kellett, de nem magamtól jöttem rá, az is biztos. Nyilván bevallottam anyukámnak később a dolgot, utáltam titkot tartani. Szerintem olyan jót röhögni előtte csak akkor hallottam, amikor egyik hétvégi reggel bementem a szobájába azzal a dumával, hogy "Anya...halkan mondom, hogy ne ébredj fel. Nézhetek TV-t?"