Tudom, az eddigi posztjaim elég negatívra sikerültek, és már biztosan kezditek azt hinni, hogy én ilyen kardomba dőlős figura vagyok. Ezt viszont én a legkevésbé sem szeretném, ezért most pozitívabbra veszem a figurát, és beszélek egy kicsit arról, hogy mennyire jó is a legnyomasztóbb film, amit valaha láttam, a Hadszíntér.

Pár hónapja összeállítottam egy listát a tíz legjobb filmről, amit valaha láttam (egyszer majd erről is csinálok egy posztot), akkor ezt a filmet 10+1-ediknek válogattam be. Úgy gondoltam, túl borzasztó film ahhoz, hogy egy ilyen listára kerüljön, viszont nem is maradhat le róla. Ennek a filmnek nem kéne léteznie, ahogy a témának sem, amit feldolgoz, de nagyon jó, hogy megcsinálták, és nagyon jó, hogy így csinálták meg.
Úgy voltam vele, hogy ha egyszer felteszem ide a kis 10-es listámat, akkor majd erről a filmről is írok pár mondatot, de aztán rájöttem, hogy túl sok személyes élmény tartozik hozzá ahhoz, hogy csak egy bekezdést kapjon. 
A feleségem például mínusz 10-est adott rá mondván, hogy tökéletes film, de erre nem lehet 10-est adni. Máig sem értem, hogy volt képes végig nézni velem. Engem is taccsra vágott, pedig én imádok olyan filmeket nézni, ami sózott késsel vág a húsomba, hogy aztán a nyílt sebbe savat locsolgasson. Legalábbis valamikor ez így volt, de aztán jött a Hadszíntér, és mindent megváltoztatott...mindent.

Pam...PAM...PAAAAM!!!

A film szerintem az egyik legnagyobb tabut dolgozza fel, ami elképzelhető, és nem csak hogy beszél róla, hanem a legnyomasztóbb, legsötétebb és legszókimondóbb módon mutatja be, ahogy az elképzelhető. A Nyugatról Keletre című posztomban már beszéltem róla, hogy a halál mekkora tabu, pedig ehhez képest a halál olyan, mintha az időjárásról beszélgetnénk.
Látjátok, még így, gépelés közben is nehezen veszem rá magam, hogy kimondjam, nem hogy még egy könnyed kávézás alkalmával beszélgessünk róla. Na de elég volt a kertelésből...mély levegő...

A Hadszíntér a családon belüli szexuális erőszakról szól.

Huh, de jól esett végre kimondani. Higgyétek el nem volt könnyű. Gondolom néhányotokban felmerült most az a kérdés, hogy miért nézek ilyen filmeket, és miért érzem szükségét, hogy erről még beszéljek is. Jó kérdés, majd kitérek erre is, de haladjunk szép sorjában.

Mielőtt megnéztem a filmet, már pár hónapja hallottam róla. Annyit tudtam, hogy miről szól, és hogy az egyik legnyomasztóbb darab a témában. Első ránézésre egy furcsa, de normális angol családban vagyunk, ahol van egy apa, anya, egy tini lány, egy tini fiú, és most született egy kislány. Apuka láthatólag jó kedvű, szeret mindenkit, haza jövet a munkából jól megbabusgatja az újszülött csecsemőt, még azt is megkérdezi, hogy kinek milyen napja volt. Tiszta Szomszédok annyit leszámítva, hogy iszonyat sötét és fojtogató a színvilág...de hát biztos csak nem volt pénz rendes világításra a forgatásnál.
De egy szép esős napon, ahogy a fiú gyerek jön haza iskolából, véletlenül bepillant a fürdőszoba ablakon, és lát valamit. Annak, akinek fogalma sincs a film sztorijáról, az nem tudhatja, hogy mit látott (habár azt lehet sejteni, hogy nem épp anyukát kapta rajta, hogy a karácsonyi ajándékokat rejtegeti), de gyorsan kiderül, hogy apa a kislányát egy kicsit jobban és máshogy szereti, mint a többieket (mégsem a világítással volt gond). És itt kezdődik el a hosszú és nyomorúságos folyamat, ahogy ez a titok felszínre kerül a családban.
Többet nem is mondanék a filmről magáról, mert nem ez a célom ezzel az írással. A személyes élményeimet akarom megosztani, hogy milyen volt megnézni, és milyen volt az utána következő pár nap.

Ott kezdődik a dolog, hogy három részletben néztem meg a filmet. Először kényszerből kellett abba hagynom, mert vendégek jöttek, de már akkor is nagyon zaklatott voltam még fél órával később is, pedig összesen 20 percet néztem, és különösebben durva dolgok nem is történtek. Emiatt nem tudtam megfogalmazni magamnak, hogy mi is a bajom, egészen a második megszakításig.
Másnap folytattam, és ahogy néztem a filmet, elkezdtem egyre jobban feszülni és szorongani. Tudjátok, az az érzés, amikor biztosak vagytok benne, hogy valami szörnyűség fog történni. És akkor rájöttem, hogy attól feszülök, hogy itt jönni fog egyszer csak egy jelenet, ahol erre az aktusra már nem csak utalni fognak, hanem hús-vér valójában megmutatják. Fogalmam sem volt, hogy ez meg fog-e történni, és nektek sem mondom el, de a film hangulatából következtetve simán kinéztem a készítőkből, hogy ezt meglépik.
Nem bírtam tovább, kikapcsoltam a tévét, felálltam és elmentem valamit intézni a városba. Nem tudtam, mit fogok látni a következő 10 percbe, de nem is akartam megtudni.

Alig ismertem magamra. Mi az Isten van velem? Nem bírom végignézni ezt a filmet, miközben én mindig is szerettem az ilyen élményeket? Requiem egy álomért, Száll a kakukk fészkére, Visszafordíthatatlan...simán megnéztem őket. Persze húsba vágó drámája volt mindegyiknek, és napokig a hatásuk alatt voltam, de valahol szerettem ezt az élményt. Nyilván arról van szó, hogy az empátia révén olyan érzéseket élhet meg az ember, amiket jó esetbe való életben nem, és ezt kockáztatás nélkül teheti meg.
De ez sok volt...bármikor megnézek egy elüszkösödött karba nyomott heroinos fecskendőt, de az apjával szexelő lányból köszönöm szépen nem kérek.

Aztán persze csak végignéztem. Egyrészt feloldozást akartam a feszültség alól, mivel sejtettem, hogy nem lesz happy end a vége, de legalább vége lesz, és ez a lezáratlan szorongás nem marad velem. Lehet, hogy kapok egy képsort a pofámba, ami örökre beleég a retinámba, de hát ismeritek mondást...Ha valamit csinálsz, akkor csináld rendesen.
A másik ok pedig, hogy magamnak bizonyítsak azzal, hogy végig tudom nézni. Az egóm ugyanis folyamatosan azt zakatolta a fülembe, hogy "Nyuszi vagy McFly?...Nyuszi vagy McFly?". Nyilván gyerekes hozzáállás ez, mert senkinek nem tartoztam semmivel azzal, hogy megnézem, de hát Istenem, ember vagyok én is. Gyarló vagyok és gyenge...

De ha valami nem vagyok, az NYUSZI!

Így hát végigküszködtem magam rajta, és megérte, mert a film zseniális. Mindazonáltal napokra taccsra vágott, órákon keresztül képes voltam kattogni rajta. A kérdéseken, amiket felvet, a karakterek motivációin, azon, hogy én mit tennék hasonló helyzetben, és ehhez hasonlókon. Annyira kiégette a dráma tűrő képességemet, hogy meg kellett néznem 11 évadot egy olyan sorozatból, mire egyáltalán nem vagyok büszke, de erről majd máskor mesélek. Nem vagyunk még olyan jóban, hogy ezt bevalljam nektek. De egy szó, mint száz, nagyon mélyen érintett, és tudjátok, hogy mi volt a legszörnyűbb? Senkivel nem beszélhettem róla!
És itt vágott arcon, hogy mekkora tabu ez a téma. Feleségemet nem akartam tovább ezzel terhelni, gondoltam inkább elfelejtené az egészet, szüleim eszembe sem jutottak, mivel az ő idejükben annyira nem volt szokás akár fele ilyen nyomasztó filmet nézni, hogy biztos voltam benne, egyből téma váltás lenne belőle. Tehát maradtam továbbra is egyedül a gondolataimmal.
Másnap bementem a munkahelyemre, és ahogy szoktam többed magammal elmentem ebédelni. Mindenféléről szoktunk akkor az asztalnál beszélni, de nekem nyilván semmi máson nem forgott az agyam, mint a Hadszíntéren. De ott sem voltam képes rávenni magam, hogy felhozzam a témát.

Hát ki az, aki ilyen filmeket néz, és még azt is mondja rá, hogy jó? Meg egyáltalán, milyen az már, hogy ilyen témát bedob valaki egy étkező asztalnál?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek bennem. Ott ültem olyan emberekkel egy asztalnál, akikkel együtt ebédelek és dolgozok egy éve, és mégis azt éreztem, hogy ez a téma sok. Egy falat láttam magam előtt, aminek az egyik oldalán a hétvégi sütögetés meg kutyás-cicás képek voltak, a másik oldalon pedig vérfertőzés, gyerekpornó, terrorizmus és halál. 
Két lehetséges kimenetelt tudtam elképzelni akkor, ha mégis felhozom a témát. Egyik, hogy gyorsan elterelődik, mert feszeng tőle mindenki. Ez a jobbik eset. A másik, hogy zavartan fognak egymásra kacsingatni a többiek, hogy micsoda freak vagyok, miért nem vagyok képes hétvégén a Margit-szigeten bringóhintózni, mint a többi normális gyerek. Ennyi, kész, nincs harmadik opció. Szóval inkább hallgattam, miközben egyrészt ki akartam adni magamból az élményt, másrészt meg érdekes téma, és lehetett volna róla beszélgetni.

És jó eséllyel egyáltalán nem volt igazam, csak kivetítettem a saját félelmeimet. Az is lehet, hogy egy jó beszélgetés lett volna belőle, vagy nem, viszont elítélve biztos nem lettem volna. De valahol a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy azzal, hogy ilyen filmet nézek, az már majdnem olyan mintha én is ezt csinálnám szabadidőmben. Kicsit összevérfertőződtem én is. Ez nyilván nonszensz, de a tudatalatti sosem arról volt híres, hogy racionális döntésekre késztet minket. Anyukámnak is simán elmesélhettem volna. Még ha a téma nem is lett volna neki komfortos, ha más nem, legalább azért meghallgatott volna, hogy kiadhassam magamból az élményt.

Ezek a személyes példák szerintem jól mutatják a társadalmi tabuk káros hatásait. Nem csak, hogy az ember le van cenzúrázva, hogy bizonyos dolgokról nem beszélhet nyilvánosan, hanem ami még rosszabb, magát cenzúrázza le attól félve, hogy kiközösítik a gondolatai miatt. De szóljatok, ha ezzel tök egyedül vagyok, és ez csak az én hülyeségem, de meglepődnék rajta, ha ti sosem éreztetek volna ilyet, vagy jártatok volna így. 

Egy kérdésre viszont még nem adtam választ. Hogy miért nézek ilyen filmeket, és miért gondolom, hogy érdemes róla beszélni.

Ez tipikusan olyan film, amire azt szokták mondani, hogy nehéz és fájdalmas végignézni, de mindenkinek látnia kell. Ezen sokat gondolkoztam a film kapcsán. Miért is kell mindenkinek látnia? Miért kell mindenkinek a lelkét sanyargatnia? Valaki szereti az ilyen filmeket, oké, de miért legyen tananyag?

Pontosan azért, mert tabu. Ha egy ilyen filmet megcsinálnak (nem tudom, hogy szereztek erre forrásokat 1999-ben, de puszi a pocakjára minden producernek), akkor arról beszélni fognak az emberek feltéve persze, hogy nem olyan töketlen valakik, mint én. Habár most nyilvános blog bejegyzést írok róla, szóval talán fejlődőképes vagyok én is.
És miért kell beszélni róla? Hogy akivel ez ténylegesen megtörténik, az is beszéljen róla. El sem tudjuk képzelni hány emberrel történik ilyesmi, és a tizedéről sem tudunk, mert egy áldozat sem mer kiállni és segítséget kérni. Szégyellik és hibáztatják magukat, nem tudják, hogy viszonyuljanak a dologhoz. És ezt a tabusítás okozza. Nyilván milliószor durvábban, de hasonló dolgok mehetnek rajtuk keresztül, mint az én agyamon miután megnéztem. Fogalmuk sincs, hogy mit fognak reagálni az emberek, ha egy ilyen élményt bevallanak, ezért inkább a legrosszabbat feltételezik, és nem mondanak semmit.
Leélnek egy életet lelkileg megnyomorodottan úgy, hogy kérhettek volna segítséget. Lehet, hogy ráment volna 10 évük, de talán megszabadulhattak volna ettől a tehertől, vagy megtanulhattak volna együtt élni vele. Helyette inkább belekényszerítik magukat az erőszak körforgásába, az összes kapcsolatukban is ezt keresve, mert csak ezt az életet ismerik, majd öngyilkosok lesznek vagy drogokhoz nyúlnak, vagy testileg egészségesek, de belül halottak lesznek. Hát fasza!

Na ezért káros a tabu. Szóval menjetek és nézzétek meg a Hadszíntért, és ne csináljatok olyan hülyeséget, mint én, hogy azt gondoljátok, nem beszélhettek róla. Bármiről lehet beszélni, és kell is. Vitatkozzatok, hogy mi motiválhatta az anyukát a viselkedésére, mi motiválhatta a fiú testvért és a lányt, és igen...az apát is. Semmi sem fekete-fehér, minden relatív, és ki tudja, mikor jön jól majd ez a világlátás. Egyszer valakinek akár az életébe is kerülhet.