Mementó rólunk, akik behódolunk a fölöttünk állóknak és megtesszük azt is, amiről tudjuk, hogy nem szabadna.

Mementó rólunk, akik egónk és félelmeink árnyékában már észre sem vesszük, hogy fogalmunk sincs róla, hogy mit csinálunk, csak futunk előre a szakadék felé egyre gyorsabban, hátha a lendülettől majd át fogunk tudni ugrani a túloldalra.

Mementó rólunk, akik a biztos halál tudatában is képesek vagyunk hősöknek lenni egy korban, ahol már senki nem hősies, mert az emberek csak a szánalmas életüket menti, hogy mindenkit túléljenek egy perccel.

Mementó rólunk, akiknek mérhetetlen szenvedés jutott csak azért, mert rosszkor voltunk rossz helyen. Szenvedés, ami pár év múlva csak egy bejegyzés lesz a történelem könyvek száraz lapjain.

Mementó rólunk, akik vesszük a fáradtságot, hogy levonjuk a tanulságokat, hogy még egyszer ugyanaz ne történhessen meg.

Mementó rólunk, akik behódolunk a fölöttünk állóknak és megtesszük azt is, amiről tudjuk, hogy nem szabadna.

Mementó rólunk, akik egónk és félelmeink árnyékában már észre sem vesszük...

Mementó rólunk, akik a biztos halál tudatában és képesek vagyunk...

Mementó rólunk, akiknek mérhetetlen szenvedés...

Mementó rólunk, akik vesszük a fáradtságot...

Mementó rólunk...

Mementó...

...

.

Nem fogok kertelni. Két hónapja meghalt édesapám. Nem könnyű ezt így leírni, de nem szeretek rá más szót használni...egyik sem igaz. Nem ment el, és nem is vesztettem el. Sőt, épp az ellenkezője történt, de erről még nincs erőm beszélni. Elképzelhető, hogy fogok majd írni egy bejegyzést, amiben többet beszélek erről a tragikusan összetett élményről, de ahhoz még időre van szükségem. Miért összetett? Mert most sem tudtam elmenekülni magam elől (szerencsére), és folyamatosan figyeltem magam napról-napra, hogy miken megyek keresztül érzelmileg, és bevallom, sok mindenre álmomban sem gondoltam volna. Ezen élményekről szeretnék mesélni, ugyanis valamiért arra sem vagyok képes, hogy bármi másról írjak, amíg az utóbbi két hónapnak legalább egy részét meg nem osztottam volna veletek, és ezek olyan élmények, melyek elmeséléséhez nem kell túl mélyre mennem, és nem kell őszintébbnek lennem, mint amire most képes vagyok.

Mielőtt részletesebben kifejteném, hogy mit is rejt a cím, szólnék pár szót az új rovatomról, a Gyóntatófülkéről. Az alap ötlet az volt, hogy itt osztanám meg veletek a szégyenletes vagy kínos történeteimet, azokat a fajtákat, amit az ember a haverjainak is csak jó pár sör után mond el. Aztán arra gondoltam, hogy ez akár egy közösségi platform is lehetne, ahol mindenki megoszthatja a kis féltve őrzött szégyenfoltjait. Mostanában minden a megosztás irányába megy, viszont azt látom, hogy személyesebb dolgokhoz még nem divat így hozzáállni, pedig látjuk, hogy mekkora építő hatása van. Szerintem, ahogy fejlődnek a különböző szolgáltatások a tapasztalat megosztás és vélemény nyilvánítás miatt, úgy fejlődne az emberi kollektív psziché és erkölcs is, ha személyes élményeink is közkincsé válnának. Szóval megpróbálok ennek az ideának itt egy esélyt adni, amihez már találtam egy hangzatos nevet is: Shame Sharing. Jó mi? Szóval bárki, aki gyakorolni szeretné a Shame Sharing csodálatos művészetét, az írjon egy levelet a pszichoagymenes@gmail.com címre "Gyóntatófülke" tárggyal, amiben elmeséli a megosztásra érdemesnek talált történetét, legyen az vicces, elgondolkodtató vagy akár drámai. Nincs tabu és mindent anonim fogok kirakni ide (kivéve, ha a beküldő mást nem óhajt). Őszintén remélem hogy idővel jönni fognak levelek, és nem egyedül fogok ide írogatni, de ha így lesz, az sem baj. Mindenesetre kezdem a sort az alábbi aranyos kis gyerekkori történettel.

Így két és fél hónap kihagyás után úgy érzem, most már ideje billentyűzetet ragadnom és újra tartalmat gyártanom nektek. Jó pár gondolat felgyülemlett bennem az utóbbi hetekben, amit szívesen megosztanék, de kezdjük talán azzal, ami miatt kényszer pihenőre kellett mennem. Hamarosan apa leszek! És igaz ez az időszak az anyának iszonyatosan megterhelő, de az igazi áldozatokról ritkán esik szó...Ne röhögjetek, tényleg fárasztó. Nekem kell kutyát sétáltatnom, meg minden. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Úgy gondoltam, hogy ennek a csodálatos élménynek az apropóján írok egy három részes bejegyzés sorozatot arról, hogy milyen érzés nekem családot alapítani. És igaz még egy éve sincs, hogy megházasodtam, mivel szeretek mindent agyon-analizálni, ami velem történik, van bőven miről írnom.

Tudom, az eddigi posztjaim elég negatívra sikerültek, és már biztosan kezditek azt hinni, hogy én ilyen kardomba dőlős figura vagyok. Ezt viszont én a legkevésbé sem szeretném, ezért most pozitívabbra veszem a figurát, és beszélek egy kicsit arról, hogy mennyire jó is a legnyomasztóbb film, amit valaha láttam, a Hadszíntér.

Az utóbbi pár évben sokszor kaptam azon magam, hogy nyomaszt a halál és a szenvedés gondolata. Tudom, elég furcsának tűnik ezt egy 26 éves sráctól hallani (ja, nem is tudjátok, hogy 26 vagyok... mindegy, ha eddig nem volt furcsa, most már biztos az), de ha bele gondoltok, talán van benne ráció. Igaz, a legtöbb fiatal halhatatlannak képzeli magát, de ha az embernek vannak tervei az életben, akkor könnyen előjöhet a gondolat, hogy mi van, ha nincs idő véghez vinni őket. És nem kell itt 0-24 tartó neurózisra gondolni, de épp elégszer fészkelte be a tudatomba magát a félelem (ha akár csak egy percre is), hogy én vagy valamelyik szerettem idő előtt hosszú és fájdalmas halált hal ahhoz, hogy foglalkozzak a dologgal. Így kezdődött el az utam, ami a probléma elhessegetésénél kezdődött és a buddhizmusban végződött.

Sötét volt. Az autó szélsebesen száguldott az esős éjszakában, habár a vezetője is tudta, milyen veszélyes. A megengedett sebesség duplájával hajtott a késés elkerülésének reményében, de nem bánta. Tökéletesen megérte az a plusz fél óra, amit a felesége karjaiban tölthetett el. Esőcseppek és épp arra repülő bogarak tetemei koppantak szélvédőn, amiket az ablaktörlő kétségbeesetten próbált eltüntetni a sofőr szeme elől, az út mellett tanyázó fák fenyegetően hajlongtak az utazók fölé, mintha bármelyik pillanatban le akarnának csapni rájuk, az utcalámpák fénye pedig mint megannyi kis szivárvány lebegett a semmiben.

Általában nem szoktam TV-t nézni. Ha nagy ritkán mégis bekapcsolom annak reményében, hogy hátha ezúttal lesz benne valami értelmes, körülbelül öt perc után felhúzom magam azon, hogy mindenhol reklám megy és kikapcsolom. De ha az ember türelmes, akkor bizony ráakadhat gyöngyszemekre, melyek után a reklámok a kultúra fellegvárainak hatnak majd.

Ha láttátok a Mátrix című filmet, akkor már biztos leesett nektek, hogy milyen párhuzamra próbálok majd meg rávilágítani, és így talán nincs is értelme tovább írnom, mert a lelketek mélyén érzitek, hogy mennyire igaz, ahogy én is éreztem, amikor ez a gondolat először megfogant bennem. Ha viszont nem láttátok, akkor sovány malac vágtában irány megnézni és ne az én hülyeségeimre fecséreljétek a drága időtöket.